Egynyári kaland - Prológus

 Molnár Olívia

Nyugtalanul fújta ki a levegőt, miközben megállt és felpillantott a földszinti üzlet névtáblájára. Napokkal korábban már megfordult odabent és most sem kényszerből tért vissza, mégis ideges volt, mintha csak egy fontosabb vizsga előtt várakozna az egyetem folyosóján. Tisztában volt azzal, hogy ez volt még az a pillanat, amikor visszafordulhat, amikor meggondolhatja magát. Azonban, ha teljesen őszinte akart lenni önmagával, akkor el kellett ismernie, hogy már nagyon régóta vágyott arra, hogy megtegye azt, amire készült. Nem volt ugyan nagy dolog, enélkül is elélt volna, de tudta, hogy ha most elmegy, később időről időre fel fog vetődni benne, hogy buta volt, amiért végül megfutamodott.

Mélyen beszívva a kissé szmogos levegőt, a dupla szárnyas ajtóhoz sétált, majd benyitott rajta. Újfent meglepte a letisztult, minimalista berendezés, ami fogadta, hiszen a fejében egy teljesen más kép élt, jelent meg, ha egy tetováló szalont akart elképzelni. Sötét, talán kissé komor hangulatot várt, dübörgő rock vagy metál zenével és sötétbe öltözött művészekkel, akiknek bőre tele volt tetoválásokkal és testékszerekkel.

– Szia! – köszönt rá kedvesen a tőle pár lépésre lévő pult mögött álló nő. Talán néhány évvel volt idősebb tőle, a karját azonban színesebbnél színesebb minták borították, alig hagyva szabad bőrfelületet. – Készen állsz?

– Nem teljesen, de már itt vagyok. – A bizonytalanság újult erővel kezdett el benne lüktetni, amit a háttérben zúgó tetoválógép csak még tovább fokozott. Az édesapja valószínűleg ki fogja tekerni a nyakát, ha megtudja, hogy mire áldozta a szabadnapját és minden bizonnyal az édesanyja sem fogja helyeselni a döntését, hiába múlt már el bőven nagykorú. Mindezek ellenére ő akarta a megálmodott tetoválást, ami számára mély jelentéssel bírt, csak a fájdalom ne lett volna…

– Ha lehetek őszinte, nem gondoltuk Robival, hogy vissza fogsz jönni. – Nem hibáztatta őket, hiszen jóformán nem volt olyan az egész Földön, aki kinézte volna belőle ezt a lépést. Még neki is megvoltak saját magával szemben a kétségei, viszont ahogy megszületett a fejében a gondolat és múlt az idő, szinte szükségletté vált az, hogy megtegye és meglegyen az első tetoválása. Rég nem puszta vágy volt, amit egyszer úgyis elfelejt, egyenesen akarta, hogy valami tükrözze, hogy mire, pontosabban kire vágyik az életében. Legyen egy emlékeztető, ami miatt nem akar majd megelégedni a csupán jóval. Ott volt ugyan a dal, ami a minta ötletét adta, régóta ez volt a csengőhangja, azonban ez nem volt elég, többet akart. Valami olyat, amit ha megpillant, újfent tisztán látja az álmát. – Most még visszaléphetsz. Inkább ne csináljuk meg, minthogy egész életedben ezt bánd. – Kétely csendült a vele szemben álló hangjában, mely az ő fejében is otthonosan mozgott, ha önmagáról és a tetteiről volt szó. Más esetben már megfordult volna és gond vagy megbánás nélkül elsétált volna, de most az ő Marsáról volt szó, arról, akit talán egy szép napon majd megismer. Addig pedig azt akarta, hogy vele legyen a képe, a mércéje, hogy ne elégedjen meg az első vele szembe jövővel, aki azt mondja, hogy szereti és boldoggá teszi.

– Nem. Szeretném, ha megcsinálnád – jelentette ki határozottan. Ugyan továbbra is ott volt benne a kétely, az érzés, hogy talán túl magasak az elvárásai, hogy csak egy álomkép létezik a fejében és épp emiatt fog lecsúszni a boldog életről. Azonban már túlságosan beleégett a lelkébe mindaz, amit ez a tetoválás jelképezett a számára. Valahol az agya legsötétebb zugában ott volt elrejtve a gondolat, hogy minden álma, vágya csupán egy tündérmese és lassan huszonhárom évesen nem kellene gyerek fejjel álmodoznia. Mégis hinni akart abban, hogy valahol a világban ott van az ő Marsa, aki a Vénuszára vár. – Vágjunk bele.

Giovanni D’Angelo

Unottan nézett ismét körbe a pezsgő étteremben, gondosan ügyelve arra, hogy elkerülje a vele szemben ülő tekintetét. A harag még mindig ott lüktetett az ereiben és azzal fenyegetett, hogy bármikor elszabadulhat és tombolhat. Egyedül a húga miatt igyekezett féken tartani magát, hiába épp ő volt az, aki újfent elárulta és hátba szúrta. Úgy érezte magát, mint a csapdába esett vad, amely bármi áron szabadulni akar, ő pedig pontosan így érzett a jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Bárhol szívesebben lett volna, egyenesen vigyorogva rohant volna a fogorvoshoz gyökérkezelésre, minthogy egy asztalnál, sőt egy légtérben tartózkodjon a ribanc exével.

– Egy kis figyelmet szeretnék kérni – állt fel a pár székkel arrébb helyet foglaló Allegra az asztalfőről. Bármilyen dühös, csalódott és sebzett volt, a testvére volt, egyedül ezért nem távozott abban a másodpercben, mikor utolsóként sétált be az étterembe az oldalán a fekete hajú nővel, akit természetesen vele szemben ültettek le. Szerette a húgát a tucatnyi árulása ellenére is, azonban azt se tagadta, hogy fájt neki az, hogy képes volt a csalfa ribanc pártját fogni és azon igyekezni az elmúlt hónapokban, hogy ők ketten kibéküljenek. Mintha erre lett volna bármilyen csekély esély. – Köszönöm, hogy mind eljöttetek ma este és természetesen nagyon örülök az ajándékoknak. Hálás vagyok mindenért, bár nem titkolom, hogy számomra most a legnagyobb és a legjobb az lenne, ha Giovanni és Chiara végre kibékülnének, aztán Gabriele esküvője után már az övékére készülhetnénk.

Megfagyott körülötte a levegő, ahogy elhagyták a húga száját az utolsó szavak. Hirtelen kapcsolt ki minden gondolata, minden ösztöne, olyan volt, mintha egy csettintésre lebénult volna és ő is megszűnt volna létezni. Hosszú másodpercekre teljesen kikapcsolt, nem nyomasztotta se az árulás, se a kérdés, hogy valójában mióta szarvazták fel, se a tény, hogy oltári nagy barmot csináltak belőle. Aztán egy újabb csettintéssel, mint jeges víz a nyakába, érkezett a felismerés az élet újraindulásával, hogy tényleg azt kívánta Allegra, hogy béküljön ki Chiarával és vegye feleségül. Szerette volna, ha valójában az egész egy borzalmas hallucináció lenne a drog miatt, amit a pincérnő csempészet bele az italába. Szerette volna, ha tényleg csak vicc lenne az elmúlt pár perc, pár hónap, a nővel töltött évek, ha az egész csak egy rossz rémálom lenne és nem a valóság.

– Egy beutalót kellett volna adnom a pszichiátriára – mondta gúnyosan, miközben felállt. Nem volt se kedve, se türelme a játékhoz, amit a húgáék találtak ki és egyáltalán nem akart részt venni benne. Rohadtul elege volt abból, hogy képtelenek tiszteletben tartani a döntést, amit lehet, hogy hirtelen felindulásból hozott meg, azonban egy cseppet sem bánta azóta sem. Totál nem érdekelte, hogy mi van azzal a nővel, akit végső soron képes lett volna feleségül venni… kész szerencse, hogy még azelőtt rajta kapta a haverjával, hogy megvette volna az eljegyzési gyűrűt! – Nincs olyan nő ezen a kibaszott Földön, akire még egyszer rábíznám magam. Nemhogy majd ezt a ribancot feleségül veszem csak azért, mert te ezt szeretnéd… kurvára én vagyok az, akit felszarvaztak, szóval mondd már meg, hogy ezt mégis hogyan lehetne megbocsájtani és aztán elfelejteni? Hogyan töröljem ki a képet a fejemből, ahogyan a barátnőm a hálószobánkban a haverom farkától fulladozik és rohadtul nem az enyémtől? – Hónapok teltek el és igyekezett továbblépni, azonban se a húga, se a barátnője nem hagyta ezt. Már fogalma sem volt, hogy hányadik alkalommal kezdődik újra az unásig hallgatott lemez, miszerint nem történt olyan nagy baj, Chiara mindössze megijedt a levegőben lógó lánykéréstől. Totál elege volt az értelmetlen, gyenge kifogásokból, amit igyekeztek lenyomni a torkán. – Azt még valahol lenyeltem volna, hogy egy asztalhoz kényszerítesz ezzel a nővel, de ez… most kurvára túl lőttél a célon, Allegra. További jó szórakozást!

Nem érdekelte, hogy hallja-e az étteremben lévő többi vendég, hogy nem kellett volna így kifakadnia és jelenetet rendezni, amivel holnapra tele lesznek a netes pletykalapok címoldalai. Egyszerűen elege volt az egészből. Unta, hogy a családja női tagjai azt képzelték, hogy van beleszólásuk az életébe, hogy megmondhatják, hogy mikor mit csináljon és kivel. Magasról tett arra, hogy a húga hónapok óta sír, mert szegény barátnőjének milyen rossz, hogy az édesanyja szerint már abban a korban van, amikor időszerű a megállapodás és Chiaráról legalább tudják, hogy nem a vagyonuk érdekli, ráadásul szép gyerekeik lennének. Elege volt abból, hogy szinte elvárták és ha tehették volna, akkor kötelezik arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy az nekik jó. Mintha a saját jóléte és boldogsága lényegtelen lenne, nem számítana semmit sem.

További időpazarlás nélkül hagyta el az asztaltársaságot, nem foglalkozva azzal, hogy mit hagy maga mögött. Ha rá nem voltak most sem tekintettel, akkor neki mégis miért kellene mással foglalkoznia, miért kellene másképp viselkednie?

– Giovanni – hallotta ugyan az utána szóló ismerős hangot, ami a színjátéknak köszönhetően erőtlen és esendő volt. Meg se rezzent, jelét nem adta, hogy észrevette a próbálkozását, egyáltalán nem volt kíváncsi a mondanivalójára, mivel számára azóta a nap óta megszűnt létezni. Az égvilágon nem volt semmi olyan, amivel ezen változtathatott volna, még az se érdekelte, hogy ennyire ragaszkodtak egymáshoz a húgával. Végzett vele örökre, ahogyan az elmúlt négy hónapban minden más nővel is. Nem vágyott a társaságukra, a közelségükre és nem gondolta, hogy ez a közel jövőben megváltozna. Még arra sem érzett késztetést, hogy valakit pár órás szórakozásra szedjen fel és minden frusztrációját szexbe ölje, nemhogy akár egyetlen randira elvigyen bárkit. A történteknek köszönhetően senkiben se bízott meg, a szótárából törölte az sz betűs szót és egyáltalán nem érezte azt, hogy valaha ezen változtatni akarna. Főleg, hogy egyre jobban tetszett neki az agglegény lét, hogy nem kell senkihez sem igazodnia. Senki kedvéért nem kell elviselnie olyanokat, akiket egyébként messzire elkerülne, hogy szabad és azt csinál, amit csak akar. Nem volt szüksége egyetlen nőre sem, egy életre végzett velük!