Egynyári kaland - 1. fejezet

 

Molnár Olívia

Lehunyt szemmel állt a szürke vaskorlát előtt, miközben élvezte a tenger felől érkező sós illatú légáramlatot, mely némileg enyhített a hőség érzetén, felhevült bőrén. Nyugodtan hallgatta a hullámok zaját, a dallamos, lendületes olasz mondatok hadát, miközben egyre felszabadultabbnak érezte magát, mintha csak otthon lenne, pedig attól több száz kilométerre volt. Alig fél órája annak, hogy megérkeztek a kis tengerparti településre, mégis olyan volt, mintha már napok óta kezdetét vette volna a nyaralása és nem lett volna összezárva Emma barátaival vagy Siennával, akik javarészt nem örültek a jelenlétének. Hidegen hagyta mindez, mivel hosszú hetek óta várt erre az utazásra, kipakolatlan bőröndjében ott volt a határidőnaplója, melyben szinte minden látnivalót felsorolt a környékről, ahová tömegközlekedéssel könnyedén eljuthat. Rengeteg információt összegyűjtött Pugliáról, ahol korábban még sose járt, sőt, még időbeosztást is készített, mert semmit sem akart kihagyni a bakancslistájáról. Tartalmasan, aktívan akarta eltölteni a kéthetes nyaralást, élményekkel szeretett volna gazdagodni és egyáltalán nem zavarta, hogy így elég kevés ideje lesz a parton lazulni és napozni, ahogyan azt egyébként rajta kívül mindenki más tervezte.

Halvány mosollyal az ajkán nézte azt a néhány fürdőzőt, akik még a víz hűsítő hatását élvezték, a gyerekeket, akik a homokos parton rohangáltak, amiről a saját gyerekkora jutott az eszébe. Boldogan emlékezett vissza az Ostiában és Rómában töltött nyarakra még úgyis, hogy ő nem volt olyan nyílt és nem gyűjtötte úgy a barátokat, mint a nővére. Imádta az Olaszországban töltött heteket, ez volt számára a második otthon, hiába nem volt soha senki olyan az itteni családtagjain kívül, aki miatt úgy vágyódott volna vissza, mint Emma a barátaihoz vagy az épp aktuális nagy szerelméhez.

– Oli, gyere! Arra jutottunk, hogy átmegyünk Nardóba. Vacsi után úgyis keresni akartunk egy bárt, ahová beülhetünk. Ott meg biztosan nagyobb választék van, mint itt – kérdőn nézett a magyarul beszélő testvérére, miután felé fordult. Látta, hogy a többiek már a kocsik irányába sétálnak, amit nem igazán értett, hiszen számára semmi kivetnivaló nem volt a helyi kínálatban. Főleg, hogy közülük korábban senki sem járt még a környéken sem, nemhogy Santa Maria al Bagnóban.

– Menj nyugodtan, én maradok. Úgyis megígértem apáéknak, hogy felhívom őket, ha megérkeztünk és tudod, milyen?! Tuti, hogy vagy negyedórát fog faggatni csak a repülő útról. – Nem igazán volt kedve ahhoz, hogy ismét autóba üljön, hogy aztán ezt az estét is egy zajos bárban töltse el. Ezekből bőven eleget kapott Rómában az elmúlt pár nap során és sokkal jobban vonzotta az itteni kis éttermek gondolata. Magában pedig sejtette, hogy Emma legszívesebben maradt volna, tőle teljesen függetlenül. – Nem lesz semmi baj, megleszek magam.

– De…

– Emma, gyere már! – Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lorenzo nem használt többes számot, mikor odakiabált nekik. Biztos volt benne, hogy nemcsak nyelvtani botlás volt ez tőle, hanem szándékosan fogalmazott így, ilyen formában. Elhúzva száját, visszafordult a nővéréhez, akin látta, hogy habozik a döntéshozatallal kapcsolatban. A férfivel kölcsönösen nem kedvelték egymást, ez pedig a szüleire is érvényes volt. Nem jöttek ki egymással, de ő leginkább azért utálta, mert zokszó nélkül állította mindig választás elé Emmát. Ugyan a legtöbbször ők voltak azok, akik engedtek, mivel tudták jól, hogy máskülönben egy kiadós pasi hiszti szemtanúi lesznek, amit most sem szeretett volna átélni, ezért gondolkodás nélkül döntött a vele szemben álló helyett.

– Menj, vacsora után úgyis azt terveztem, hogy visszamegyek a szállodába – vonta meg a vállát, mintha tényleg nem lenne olyan nagy dolog, miközben legbelül azért fájt neki az, hogy ismét nélkülöznie kell a nővére társaságát. Tagadhatatlan volt a csalódottsága, mert szeretett volna vele időt tölteni, neki hiányzott az a szoros kapcsolat, ami megvolt köztük, amíg Ostiába nem költözött Emma. Az ellenszenvet is hajlandó lett volna elviselni, viszont a sógorjelölt újfent jelezte a számára, hogy nem kívánatos személy. Részben emiatt szervezte meg szinte minden napját, mert nem volt arra szüksége, hogy folyamatosan azt éreztessék vele, hogy egy kolonc vagy ezt újra kimondja mindenki füle hallatára. – Jó szórakozást!

Gyorsan arcon puszilta a barna hajút, majd mielőtt még bármit reagálhatott volna, kikerülte és szétnézve az úttesten, átkelt a túloldalra. Végigpillantva az egymást érő asztalokon, egyedül a székek különféle mintázatú háttámlája miatt tudta elkülöníteni egymástól az éttermeket. Lassan kezdett el jobbra sétálni az élettől pezsgő köztér szélén, miközben szeme az üres asztalok után kutatott. Nem igazán akart válogatni, hiszen kezdett éhes lenni, így amint kiszúrt egy szabad, két fős asztalt, magabiztosan indult meg az irányába. Egyáltalán nem értette, hogy miért nem felelt meg az a többieknek, hogy itt maradjanak, főleg, hogy több színesebbnél színesebb koktélt fedezett fel a vendégeknél. Sokaknál nem látott ételekkel megrakott tányérokat, se üreseket, így aztán végképp érthetetlen volt a nem tetszésük, azonban nem akart ezzel tovább törődni. Valahol még örült is annak, hogy így alakult és nem kell eljátszania, hogy érdekli és követi a beszélgetést, amibe ráadásul nem vonták be szívesen vagy túl nagy lelkesedéssel. Tényleg megkönnyebbült, hogy megússza Lozano kéretlen flörtölését és Bianca gyilkos pillantásait, mintha egyébként élvezte volna, hogy a vőlegénye alig burkoltan csapja neki a szelet… tulajdonképpen neki tettek szívességet, egyedül csak azt sajnálta, hogy így a nővérét is újfent nélkülöznie kellett.

Maga elé emelve a táskáját, kihúzta az egyik széket, helyet foglalt és körbe kémlelt a felszolgálókat keresve a tekintetével. Közel telt ház volt, alig akadt üres asztal, így egyrészt mázlinak tartotta, hogy ilyen hamar le tudott ülni, másrészt remélte, hogy azért valaki észrevette az érkezését. Hátradőlve a fehérre festett széken, hagyta lecsúszni a válláról a bőrpántot, miközben a bal karját maga felé fordítva leolvasta az időt a felvillanó számlapról.

– Szép estét, kisasszony! – jelent meg mellette egy talán vele egyidős srác, hatalmas mosollyal az arcán, miközben felé nyújtotta a kinyitott étlapot. – Mit hozhatok inni?

– Egy palack mentes vizet szeretnék kérni – nézett fel, míg ujjai közé vette a kínálatot tartalmazó, fekete borítású étlapot.

– Biztosan? Nagyon finom boraink és koktéljaink vannak. Szerintem nincs olyan, amit a bárban ne tudnának elkészíteni. – Nem lepte meg a közvetlenség, amivel a felajánlás érkezett, ehhez már igazán hozzászokott Olaszországban. Tisztában volt vele, hogy nekik természetes a borfogyasztás, főleg a vacsorához, de bármennyi olasz vér csörgedezett az ereiben, ő annyira nem rajongott értük.

– Igen, biztosan – bólintott rá, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, majd figyelmét az étlap felé irányította. Végigfutva a felsorolt ételeken, több kedvencét felfedezte, végül a bolognai ragu mellett döntött. Épp visszacsukta a fedelet, mikor megérezte, hogy rezegni kezd az órája, amire rápillantva látta, hogy az édesapja keresi, miközben a táskájában már tompán hallotta a csengőhangját. Rövid másodpercek múlva az ujjai között volt a készülék, azonban mielőtt még fogadta volna a hívást, hagyta, hogy csörögjön és csak hallgatta a legkedvesebb dalát, ami még ennyi év után is túl nagy hatást gyakorolt rá. Ha tehette volna egész álló nap csak ez szólt volna minden hangszóróból körülötte, amit aztán az elmúlt bő négy évben meg is tett, mióta a Spotify-nak köszönhetően rátalált az olasz dalra. Épp olyan meghatározó lett az életében, amennyire egyetlen szó sem volt rá igaz a dalszövegből. Még mindig nem volt senkije, akire illet volna, aki miatt hallgatnia kellett volna. Talán pont emiatt szeretett bele ennyire a szerelmes dalba, mert reményt adott a számára, hogy egy nap majd ő is megtapasztalja mindazt, amire a lelke mélyén mindig vágyott. – Szia, apa!

– Azt hittem, hogy már fel sem veszed, Manó! – hallotta meg a vonal túlsó feléről a kissé bosszankodó szavakat, amiktől csak elmosolyodott. Hátradőlve a széken, az immár narancsos fényben úszó eget kezdte el nézni a rajta lévő néhány elnyúló fátyolfelhővel, amelyek lassan úsztak a tenger irányába. Még a beceneve használata sem bosszantotta fel, mikor máskor már rég közbeszólt volna emiatt, hiszen hosszú évek óta nem volt az a kislány, aki imádta, ha így szólítja az apukája. Mostanra inkább zavarba jött tőle, főleg, ha nyilvánosan használta, viszont a szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy sose fogja elhagyni és ő se bánja ezt annyira, mint amennyire mutatja. – Minden rendben volt az úton? Épségben megérkeztetek?

– Nyugi, apa! Azért levegőt is vegyél – kuncogott lehunyt szemmel. Számított a kérdések hadára, az lett volna a meglepő és gyanús, ha egyetlen egyet sem kap, mégis csak egy ügyvéddel telefonált, aki aztán kifejezetten értette a dolgát. Többször volt már a szemtanúja annak, hogy miként faggatja az embereket, többek között Emma pasi jelöltjeit, ami számára mindig szórakoztató volt, míg a vallatott felen jól látszódott, hogy rendesen megizzad a válaszadással. – Nem volt semmi gond, egyben megérkeztünk Brindisibe és egyből idetaláltunk a szállodához. Bejelentkeztünk, elfoglaltam a szobámat és most várom a pincért, hogy leadjam a rendelésem. Aztán ha végeztem, megyek is vissza. Szóval nyugodtan pihenhetsz, mert nem fognak azzal hívni, hogy letartóztattak.

– Várj csak! A nővéred hol van?

– A francba… nincs semmi baj, apa. A többség át akart menni Nardóba, én viszont nem és így itt maradtam – sóhajtott fel, mert előre tudta, hogy hamarosan érkezni fog egy kisebb hegyi beszéd, ami kicsit ironikus volt, mert Emma volt az, aki jóval fiatalabb korában indult el teljesen egyedül szórakozni és csak útközben vagy a kiválasztott szórakozóhelyen találkozott a barátaival. Kettejük közül ő volt az, aki inkább otthon ült, aki visszahúzódóbb volt és óvatosabb, mégis sokszor az volt az érzése, hogy érte sokkal jobban aggódnak, ha mégis kimozdul, mint a testvéréért. – Egyébként meg eleve úgy készültem, hogy az idő nagy részét egyedül fogom tölteni, amivel te is tisztában voltál a kezdetektől fogva. Különben pedig mondtam, hogy Lorenzo nem tért meg, szóval nincs kedvem a savanyú képét bámulni és hallgatni, hogy ő nem azért utazott ide, hogy rám vigyázzon.

– Egyszer biztosan ki fogom…

– Várj egy picit – szólt közbe, ezzel megakadályozva a jól ismert monológot Lorenzóval kapcsolatban. Az egyre sötétebb árnyalatot felöltő égről tekintetét a balján megálló pincérre fordította, aki épp letette az asztalra a palack vizet.

– Sikerült választanod?

– Bolognai spagettit szeretnék kérni. Köszönöm – váltott vissza olaszra, miközben visszaadta az étlapot. Az édesapjuk kiskorukban az anyanyelvén beszélt hozzájuk, mert hiába laktak Magyarországon, fontosnak érezte, hogy tudják honnan származnak részben. Ráadásul a rokonság java része mind Róma környékén éltek, így pedig sokkal könnyebb volt a kommunikáció, mikor a nyarakat ott töltötték. – Emma miatt úgyse fogsz semmit sem csinálni azzal a hülyével, mert szerelmes belé. Nem akartam, hogy megint miattam veszekedjenek, ezért sem mondtam neki, hogy maradjon velem – szorította a válla és a füle közé a telefont, a táskáját az asztalra tette, majd a bontatlan üvegért nyúlt. Lecsavarva a fémkupakot, magához vette a lefordított vizes poharat, teletöltötte, aztán a palackot visszarakva, lassan kortyolt bele a hűs innivalóba.

– Csak anyátok miatt nem… – ahogy maga elé tette a poharat és előre pillantott, megszűnt hallani az édesapját, de vele együtt minden mást is. Amint belenézett a tőle pár méterre lévő sötét szempárba, minden eltűnt és elnémult, egyszerűen megfogta és nem eresztette. A gondolatai elillantak, az idő megállt és képtelen lett volna megszólalni vagy megmozdulni, csak nézett előre a férfi szemébe, aki épp kitartóan tette ugyanezt. Csak ő volt és az idegen, más nem létezett, más nem volt fontos, mintha átléptek volna egy olyan világban, ahol csak ők ketten léteztek. – Olívia, ott vagy még? Történt valami? – Nem a fülében szóló hangja volt az, ami kirángatta a kábulatból, hanem a kacsintás és a mosoly kombinációja, ami megszakította közöttük a szemkontaktust. Azonnal elkapta a fejét, miközben érezte, hogy egyre jobban felforrósodik az arca, egyre jobban felgyorsul a légzése, hogy zavarában azt se tudta, mit csináljon, hová nézzen.

– Itt vagyok, nem történt semmi. Különben meg tudjuk, hogy anyának mindig igaza van és ezért maradunk csendben, még a Lolos ügyben is. – Fogalma sem volt, hogy valójában mit mondhatott az apja, amíg ő elveszett arra a pár pillanatra, ami számára hosszú perceknek érződött. Nem tudta, hogy mi történt vele az imént, hogy miért történt, mikor korábban ez még soha nem fordult elő egyetlen pasival se, nézzen az ki bármilyen jól. Emiatt sem értette, hogy miért volt ez most kivétel, miért vert még mindig őrült iramban a szíve, egyáltalán miért volt rá ilyen hatással az idegen. – És Emmát se hívd fel! Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, mert nem az ő hibája.

– De az se működik, hogy téged egyedül hagynak egy idegen helyen, ahol…

– Nagy lány vagyok már, apa. Simán utazhattam volna ide akár teljesen egyedül – rázta meg lemondóan a fejét, amit a vonal másik végén nem láthattak. Kicsivel több, mint két hét múlva ugyan be fogja tölteni a huszonhármat, az apja mégis előszeretettel gondolt rá úgy, mintha még mindig öt éves lenne. – Nem lesz semmi baj, ne aggódj – mondta, miközben megfeledkezett arról, hogy miért bámulta az asztalt és felemelve a tekintetét, ismét szembe találta magát a sötét szempárral, amely még mindig egyenesen rá szegeződött. Többször megtapasztalta már a saját bőrén, hogy milyen közvetlenek tudnak lenni, hogy milyenek az olasz pasik, valamiért ezt most mégis másnak, többnek érezte. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy mivel vagy miért, de így volt. Azt se igazán tudta meghatározni, hogy mit lát, mit olvas ki a tekintetből, viszont bármi volt az, attól megborzongott és addig egy számára teljesen ismeretlen érzés cikázott végig a testén, kerítette a hatalmába és forrósította fel a bőrét.

– Persze, csak a holttestemen keresztül – mormolta az apja halkabban, amin akaratlanul mosolyodott el. Imádta a szüleit, igazán szoros kapcsolat volt közöttük és ugyan a túlféltéssel néha az idegeire mentek, azonban mindketten tudták, hogy a személyiségéből fakadóan nem kell annyira aggódniuk miatta, hiszen sose került nagy zűrbe, nem szegte meg a szabályokat és nem okozott nekik fejfájást. Ehhez persze az is hozzá segítette, hogy nem volt igazán az, aki nagy baráti társaságok szerves része volt, nem nagyon mozdult ki otthonról vagy a komfort zónájából. Hamarabb maradt a szobájában egy jó könyv társaságában, minthogy elmenjen valahová szórakozni a korabeliekkel. – Nem értem, hogy végül miért hallgattam az anyádra?! Jobb lett volna, ha idén is velünk jössz nyaralni és akkor most nem aggódnék, hogy valami bajod esik.

– Oké, apa, én most elköszönök, de nyugodj meg, majd írok, ha visszaértem a szobámba. Anyát puszilom, szia – búcsúzott el sietve, mielőtt még tovább folytatódott volna arról a monológ, hogy nem számít a kora és még mindig olyan családi nyaralásokat kellene tartaniuk, mint amikor kicsik voltak. Rég nem volt már apuci kicsi lánya, hiába hagyta, hogy néha még úgy kezelje. Legalábbis most egyáltalán nem érezte magát annak, miközben továbbra is az olasz pasi sötét szemébe nézett, aki ugyan beszélgetett az asztaltársaságával, de végig rá figyelt és egy pillanatra sem fordította el a fejét.

– Vigyázz magadra, Manó és ne felejts el írni, ha visszaértél! Holnap meg felhívni valamelyikünket. Szeretlek, szia – bontotta meg a vonalat, miután elköszönt az apja. Tudta, hogy mostantól öt percenként ellenőrizni fogja a telefonját, hogy megérkezett-e már az az üzenet, amivel az őrületbe fogja kergetni az édesanyját. Így pedig végképp eldőlt, hogy vacsora után egyből visszaindul a szállásukra.

Az asztalra téve a mobilját, épp a vizes pohárért nyúlt, mikor a hangszórókból a kedvenc dala első sorai csendültek fel. Mosolyogva, lehunyt szemekkel élvezte a dallamot, melyeket négy év alatt sem sikerült megunnia, majd az enyhe fuvallatot, mely meglebbentette a felfogott hajából kiszabadult tincseket. Ahogy lenyelte a korty vizet, tekintete akaratlanul visszakalandozott volna a szemközti asztalhoz, azonban ott már csak egy szürke pólóba bújtatott széles hátat látott és nem azt a szempárt, ami különös hatással volt rá. Valahol megkönnyebbült és fellélegzett, mert bármennyire kíváncsi volt, frusztrálta a tény, hogy nem érti, miért reagál így az idegen férfire, hiszen korábban még sose fordult vele elő ilyen. Az közismert tény volt róla, hogy bármivel zavarba tudták hozni, ráadásul nagyon gyorsan, egyetlen szó elegendő volt, hogy lángra lobbanjon az egész arca, viszont soha senki nem fogta még így meg egyetlen pillantással, nem ragadt még le így senkinél se. Még azoknál se, akik kifejezetten törekedtek a figyelme felhívására, egyszerűen fel se tűnt számára a próbálkozásuk és csak azért tudott ezek létezéséről, mert valaki szólt neki róla. Emiatt volt olyan érthetetlen az iménti reakciója, végül nem tulajdonítva neki további figyelmet, elemelte a tekintetét és a fura viselkedését betudta annak, hogy az elmúlt hetekben túl sok romantikus könyvet olvasott.

Ugyan érezte magán a körülötte ülők pillantásait, de nem törődött ezekkel, kivételesen nem érezte magát kényelmetlenül, amiért egyedül ül ott az étteremben vagy épp azért, mert mosolyogva dúdolja a hangszórókból áradó dallamot. Felszabadultnak érezte magát, boldognak és jelenleg még az se tudta elrontani a kedvét, hogy végül újfent egymaga maradt és nemcsak az este további részét fogja így eltölteni, hanem nagy valószínűséggel a nyaralás hátralévő részét is. Felkészült erre, mert tudta jól, hogy fordított helyzetben nem állítaná őt választás elé Emma, hagyná, hogy a barátjával tartson. Legalábbis szerette ezt képzelni, mivel idáig még sose kerültek olyan szituációba, ahol neki kellett volna a nővére és a barátja között választania, azt pedig végképp nem gondolta, hogy ez a közeljövőben előfordulna.

Alapvetően tökéletesen megvolt egyedül, szingliként, aminek az édesapja kifejezetten örült. Az pedig meg se fordult a fejében, hogy majd épp ezalatt a nyaralás alatt változna meg. Sose látta értelmét a testvére kérész életű nyári románcainak, teljesen elzárkózott ezektől, mivel minden augusztus végén ők hazautaztak Budapestre. Emma ugyan most Ostiában fog maradni, ő azonban haza fog repülni és emiatt inkább a regényeknek hagyta meg, hogy elvarázsolják a rövid életű kalandokkal. A valóságban tudta, hogy ezek sose fogják túlélni a nyár végét, sose zárulnak boldog véggel, emiatt nem akart magának felesleges fájdalmat okozni, amit biztosan nem tudna elkerülni bármilyen megbabonázó tekintetről és vonzó arcról van szó.

***

Visszarakva a táskájába a pénztárcáját, hátratolta a székét és felállt az asztaltól. A nap ugyan teljesen alábukott a horizontnak, de még így is meleg volt, ami miatt végképp nem bánta, hogy vissza kell sétálnia a szállodába. A vállára akasztva a pántot, a tenyerébe vette a telefonját, aztán elindult, míg a pincér elkezdett visszateríteni. Az utolsó falatig elfogyasztotta a tésztát és végül egy pohár vörös borra is rábeszélte a fiatal férfi, ami kifejezetten finom volt és nagyon ízlett neki. A hely egész hangulatos volt, a kiszolgálással nem volt semmi gond, ami miatt magában elhatározta, hogy az itt tartózkodásuk alatt biztosan be fog még ide ülni. Ráadásul sétálva se volt olyan messze a szállásuktól, ami viszont a többieknek már megterhelő lenne, így adott még egy kis pluszt, hogy miért választaná ezt vagy a soron lévő valamelyik másik éttermet. Reményei szerint valamikor a két hét alatt a nővére csatlakozik majd hozzá és végre tudnak majd úgy beszélgetni, mint amikor még közös fedél alatt éltek. Csak most döbbent rá igazán, hogy mennyire vágyott arra, hogy időt töltsenek együtt, hogy mennyire hiányzott a jelenléte az életéből, mert a pár perces telefonálások és az üzengetések nem nyújtották ugyanazt.

Pár lépést tett csak meg mindössze, mikor megrezdült az órája, melyet maga felé fordítva, a kijelzőn a nővére kis profilfotóját és nevét pillantotta meg először, aztán az üzenete első pár szavát. Ugyan a mobilja a kezében volt, azonban már megszokásból nézte meg előbb az okosóráját és csak akkor olvasta el a teljes üzenetet, ha akarta és fontos volt. Máskülönben figyelmen kívül hagyta addig, amíg nem volt rá szabadideje. Szinte biztos volt benne, hogy az édesapjuk miatt írt neki Emma, mert hiába kérte, hogy ne hívja fel, nem bírta megállni, hogy ne fejezze ki nem tetszését, miközben ő élvezte az egyedül töltött vacsorát. Felpillantva, kikerülte az előtte álló nőt, majd tovább folytatva útját, közrefogta a fekete készüléket, megnyomta a képernyő alját, aztán végigsimítva rajta az ujjával, feloldotta azt. Már épp rányomott volna az oldalt lévő Messenger ikonra, mikor érezte, ahogyan hátulról átkarolja valaki a derekát és enyhén, de annál határozottabban maga felé vonja és megállítja őt.

– Óvatosabban, Szépségem – hallotta a mély, dallamos hangot közvetlenül a füle mellől, érezte maga mögött az idegent, akitől jóformán csak pár milliméter választhatta el, míg előtte egy hosszabb karnyújtásnyira egy robogó száguldott el. Szíve őrült iramban kezdett el verni az adrenalintól, ami minden gondolatot kisöpört a fejéből, szinte lefagyott, így hirtelenjében fel se fogta, hogy épp egy balesettől óvták meg. Ahogyan azt se, hogy a megmentője még mindig átkarolta, hogy elengedte magát és a mögötte álló, biztonságos ölelésébe simult. Mintha megállt volna számára az idő és nem számított szinte semmi, hiszen úgy érezte, hogy jó helyen van az izmos kar óvó fogásában.

Giovanni D’Angelo

Fáradtan fújta ki a levegőt, miközben a mobilját visszacsúsztatta a zsebébe. Rég nem számolta már, hogy az édesanyja hányadik alkalommal tart neki előadást a család és a lojalitás fontosságáról, végig igyekezve rávenni őt arra, hogy álljon szóba a húgával. Unta ezeket nagyon, főleg, hogy véleménye szerint mindezt Allegrába kellene egész álló nap sulykolnia, aki totál megfeledkezett arról, hogy ő a testvére és nem Chiara. Ettől függetlenül nem tervezte, hogy meghátrál, nem érezte, hogy ő hibázott. Lehet, hogy nem kellett volna felemelnie a hangját, amiből aztán tényleg megszülettek azok a szennyoldalak cikkei, de nem gondolta, hogy bocsánatot kellene kérnie a viselkedése miatt. Jogosnak érezte a dühét és egyetlen szavát sem bánta meg.

Visszafordulva az étterem irányába, már majdnem elindult, mikor meglátta az asztaltól épp felálló fiatal nőt. Most sem értette, hogy mi vonzotta annyira a tekintetét, miért bámulta annyira, azonban jelenleg is szinte ráolvadt a figyelme és minden apró mozzanatát követte. Nem volt az esete, valószínűleg a római tömegben észre se vette volna vagy csak megállapítja, hogy szép és tovább sétál. Ráadásul túl fiatal volt, sejtése szerint most fejezhette be a középiskolát, így még érthetetlenebb volt az érdeklődése. Persze tetszett neki az, hogy milyen hatást gyakorolt a lányra, hogy elpirult, miután rákacsintott, hogy aztán többször visszanézett és összeakadt a tekintetük. Viszont az megmásíthatatlan tény volt, hogy rohadt távol állt Chiarától vagy bármelyik másik exétől. Talán épp ez volt a varázsa és ezért sem tudott elszakadni, mert egy teljesen más világot jelképezett, mint amihez hozzá volt szokva, amiben idáig élt és mozgott.

Elgondolkodva nézte, ahogyan kiér az asztalok közül és kikerülve az útjába álló nőt, a telefonjára fordítja a figyelmét, miközben tovább halad. Bármilyen fura volt a reakciója vele kapcsolatban, nem akart tovább ezzel törődni, vissza akart menni a többiekhez, mikor észrevette az irányukba száguldozó robogóst. Pár másodperc volt mindössze, amíg megszüntette kettejük között a távolságot és még időben magához húzta a lányt, akit így megmentett egy csúnya balesettől.

– Óvatosabban, Szépségem. – Ahogy beszívta a levegőt, friss virágillat töltötte be az érzékeit, míg az előtte álló hozzásimult. Nem volt tolakodó, nem érezte olyan vehemensnek és nehéznek, mint azokat a női parfümöket, amikhez már hozzászokott. Ez könnyed volt, finom, épp, mint az az apró, ösztönösnek tűnő mozdulat, amivel még közelebb bújt hozzá az előtte álló. Tökéletesen beleillett a karjába és bármilyen marhaságnak tűnt, úgy érezte, hogy odatartozik. Hozzá.

Érezte, hogy megrebben, aztán hallotta, hogy mond valamit, amit nem értett, mert nem olaszul szólt. Mielőtt bármit tehetett volna, hirtelen fordult meg a karjában a lány, akinek kék szemében a kisebb sokkot, rémületet a döbbenet vette át, ahogy felismerte őt. Tapodtat se mozdult, továbbra is pár centi választotta el őket egymástól, miközben némán nézték egymást a nyüzsgő tér szélén és nem érezte azt, hogy ezen változtatnia kellene. Nyugodt volt, mintha totál természetes lett volna az, hogy egy vadidegen nőt ölelget, hogy eszébe sem jut az, hogy elengedje vagy kibökjön valamit angolul, hátha azt érteni fogja. Egyszerűen csak hagyta, hogy elnyelje a tengerre emlékeztető kékség, míg egyre inkább a homályba vesztek a gondolatai miszerint egyáltalán nem az esete vagy épp nagyon nincs szüksége még egy rövid kalandra sem. Csak a lány volt a karjában és az a fura érzés, hogy jó helyen van, hogy ennél jobbon nem lehetne.